Azt hiszem, alapvetően azért vagyok tényleg jól, mert szembenézek a valósággal. Hogy most ez van. Hogy elkövettem egy sorozat hibát. Aztán viseltem a következményeket. Szembenéztem azzal, hogy hazudtam magamnak is, vagy legalábbis racionalizáltam - erre világosan emlékszem. Élethazugság, mondja az irodalom.
Megélem a primer és szekunder szégyent, a gyászt, a fájdalmat, a félelmet, a csalódást, a magányt, és ezzel elveszítik az erejüket. Ne gondoljátok, hogy ez olyan könnyű, mint ahogy leírom.
Amikor beszélek róla, sokat sírok, de ezek tisztító sírások. Mert akkor sírok, amikor valaki meghallgat, és tényleg figyel, és száz százalékosan ott van és megért. És akkor jöhet a könny, mert az egy biztonságos közeg. És a könny, a sós víz, az éltető elem életet ad, átmos, megtisztít.
A nyáron találkoztam egy lenyűgöző egyéniségű és nagyon kedves színész fiúval egy fesztiválon, a kevés "görbe" estéim egyikén. Kicsit beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy nagyon, de nagyon régen hallgatott valaki így, és hogy nekem mennyire nagy szükségem volt arra, hogy valaki igazán figyelmesen és teljesen jelen léve meghallgat engem. És nem is tudom, hogy bírtam ki évekig elnélkül.
Mert ez soha nem volt meg a Gy-val való kapcsolatomban. Soha. Csak az illúziója. Pedig ez adja az intimitást.
Van a Ji Kingben egy jel, ami az utóbbi években kijött nekem: a férjhez menő lány. Ebben Müller Péter leír egy ilyen mondatot: valamennyien e jelben születünk: az illúzióban.
A szerelem illúzió, ezt lehet tudni józan ésszel. Aztán ha véget ér, ráébredünk a valóságra, ami vagy elviselhető - vagy nem. Sokáig kapaszkodtam abba a bölcsességbe, hogy "légy képes bármit elviselni, és csak olyat okozz, amit a másik képes elviselni" - ami elviekben szép. De amikor látom a Gonoszt jelen lenni a másik szemében, és látom, hogy nem önmaga, akkor ez inkább a poklot idézi meg, mint a gyógyulás útját. És ez nem jófelé tart.
Én elég sok mindent képes voltam elviselni az illúziókon túl is. De a megalázást, és a változás reménye nélküli, manipulatív, verbális, érzelmi és olykor fizikaiba hajló erőszakot (a legkomolyabb dolog, ami ért, egy karcolás - de a lelkemben ez sokkal fájóbb) - nem.
Ez - mivel nem töltöttük - egy lefelé tartó spirál volt. És még mindig nem tudom, hogy hol kellett volna megállítani, és egyáltalán mennyire az én felelősségem, hogy így alakult, és meg tudtam-e volna állítani.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése