Sokat őrlődöm. Végül is szentségi házasság volt. Esküt tettünk. Én akartam, és komolyan gondoltam. Igaz, az egész mögött volt egyfajta nyomás is, leginkább belső nyomás. Ha nem is ideális, ez már nyilván régóta kiderült számomra, ő a gyermekem apja, akkor férjhez kell menni hozzá, és a polgári esküvő az majdnem olyan, mint az együttélés, ezért kell egyházi. És majd dolgozunk rajta.
Csakhogy nem tettük. Ami próbálkozásom nekem volt minőségi időre, randevúra, beszélgetésre, intimitásra, közös programokra, megnyílásra, az mind falnak ütközött.
Megyünk templomba, ha lesz hozzá kedvem. Beszélgetünk, ha lesz kedvem. Majd megnyílok, ha lesz kedvem. Ha lesz pénzünk. Ha lesz saját otthonunk. Majd ha megnyerjük a lottót.
Sok időbe telt rájönnöm, hogy a szavai nem azonosak sem a tetteivel, sem a belső világával. Hogy ő nem szereti magát, és így minket sem igen tud, hiába akar.
És én ebbe a házasságba tulajdonképpen belehaltam. Talán ezért nem érzem, hogy összetört a szívem? Összetört már sokkal korábban, apránként, minden egyes hozzám vágott rongy vagy falhoz vágott vacsora, minden egyes meg nem hallgatott szó koppantott egyet rajta. Nem csoda, hogy kimerült, és már nem tudtam miből adni, hiába hittem, hogy sok erőm van, elég lesz kettőnknek is. Ez egyrészt elbizakodottság (hübrisz?), másrészt illúzió. Az erő nem a miénk, azt fentről kapjuk. És egymásnak adjuk.
Talán nem imádkoztam eleget? Hiszen a közösségtől is elszakadtunk, újat meg nem találtunk. Szeparálás, ez is a bántalmazók univerzális módszere. Alapvetően nem hagytam magam, de úgy tűnik, kicsit mégis sikerült.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése