Az okok

    Fél éve, nyár elején mondtam ki: kilépek. Hosszú évek próbálkozása érett döntéssé. Közöltem a férjemmel, hogy elválok. 

    Az persze túlzás, hogy közöltem, gyakorlatilag egy ideje már semmit sem tudtam neki mondani. Azért is, mert már régóta válságban volt a házasságunk, ami azt is jelentette, hogy nem tudtunk igazán komoly dolgokról beszélni, másrészt amikor "helyzet" volt, akkor sosem hallgatott végig. Egyébként máskor sem. És folyamatosan átlépte a határaimat, anélkül, hogy észrevettem volna. És manipulált, ugyanígy. Ez volt az egyik oka. 

      A másik oka az volt, hogy elfogyott az erőm. Annyit raktam bele - mintha lyukas vödörbe próbáltam volna vizet tölteni. A párterápia - halottnak a csók. 

     A harmadik és legnyomósabb ok, ami miatt úgy döntöttem, nem tudom tovább folytatni, hogy realizáltam, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat, és ő egy nárcisztikus személyiség. És ezen én nem tudok változtatni, ő meg nem képes rá, mert nem látja, hogy gond van. A háttér világos - csak az nem, hogy ez hogyan tudna változni. 

        Két könyv segített nagyon, az egyik: Patricia Evans: Szavakkal verve, a másik Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Meg egy coaching tanfolyam, Smith Andi Coaching Tényleg Élet nevű programja, amit a tavaszi karantén alatt csináltam. 

   Évek óta, amikor konfliktusunk volt, magamban monologizáltam, mert hangosan nem bírt meghallgatni.  Vagy leírtam levélben, amiről aztán semmi visszajelzés nem érkezett. A konfliktusok gyűltek, a szőnyeg alá söprődtek, és én egyre jobban úgy éreztem, aknamezőn járok, ahol bármilyen mozdulatom, szavam vagy pillantásom robbanást idéz elő.  

      Az életem beszűkült. Egyre több barátom mondta ki nyíltan, amit mindig is éreztem: engem szívesen látnak, de őt nem. Szűkült be a világom, fogytak el az álmaim, vagy mondtam le róluk, egyre rosszabbul főztem, egyre kevesebb önbizalmam volt, és egyre több volt az életemben a gyomorgörcs, a félelem, az indokolatlanul, váratlanul és elsöprően kirobbanó pokol. 

         A négy éves kisfiam pedig mindent látott, hallott, végigélt. 

    A konkrét kiváltó ok elég banális dolog volt: megkérdeztem, kér-e enni, mondta, nem, én visszakérdeztem: levest se kérsz? - na ezen borult ki a bili, és egy fél órát üvöltözött a fiam és az apám előtt. És akkor azt mondtam, elég. 

    Azóta itt vagyok a cethal gyomrában, a kút fenekén, a halál sötét völgyében. 

    Most már újra főzök. És újra énekelek. 

    Egyelőre ez is valami.

    Azt remélem, ez a blog nekem is segít a feldolgozásban. 

    És hátha Neked is, kedves olvasó, vagy valakinek, akit szeretsz. 

    Most így, a sötétség mélyén ennyire vagyok képes.