Ugrás a fő tartalomra

Nemsokára álmoskönyvet is írhatnék

Ma megint nagyon nehezet álmodtam. 

Zárt térben voltam, lépcsőn, hálón próbáltam elkerülni két vadmacskát vagy hiúzt, akik mind belém (és Jakabba) akartak harapni. 

Mindeközben (véletlenül talán) eldugtam a számba egy arasznyi hosszú, vastag tűt, és az megsebezte belül a torkomat. Nem azonnal kezdett vérezni, hanem amikor valaki megkérdezett ezzel kapcsolatban. Akkor viszont ömölni kezdett a torkomból, a számból a vér, literszámra folyt belőlem, már-már attól féltem, elvérzek. 

Itt ébredtem fel az éjszaka közepén. 

Halványan mocorgott bennem, hogy valami megint rossz lesz Gy-val kapcsolatban, és lőn. 

Ma megint balhézott - teljesen kiszámíthatatlan, mikor durran el az agya, és olyankor nem lehet vele semmilyen szinten beszélni - és mindig az a vége, hogy én nem emlékszem jól, én nem vagyok tekintettel az ő jogaira, én nem mondom el az egésznek az okát... én ilyenkor nem tudok mást csinálni, mint visszautasítom a kommunikációt. Ne most beszéljünk, mondom, és nem mondok semmit arra, amit mond, pedig nagyon nehéz, miközben a nyílt utcán ordibálnak a emberrel minősíthetetlen hangnemben. Vajon hogyan máshogy lehetne ezt emberi módon kezelni?

Pedig nem mondhatom, hogy nem figyelmeztettek. (De vajon kicsoda? A tudatalattim? Az angyalok? )


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Költözés

Azt hiszem, én ezt a blogot itt lezárom. Van még némi vergődés Gy. részéről, de visszaszorult az emailre, így sokkal könnyebben pergetem le magamról, amit le kell.  Visszaköltözök a régi blogra, amely az Axisok névre hallgat.  Új életet kezdtem a Nagyvárosban (hívjuk csak Nagyfalunak). Aztán váratlan fordulattal vissza is költöztem a szülővárosomba.  Nagyon sokat tanultam az elmúlt két, sőt három évben. Hála és köszönet, BJ, hogy eszembe juttattad, hogy blogot is lehet írni egy nehéz időszakban. Hogy volt idő, amikor ez volt a napi kenyerünk. Visszatérek a normálisba, már ha ezt az őrültekházát, a 21. századi Mo.-ot annak lehet nevezni - de a szubnormálishoz képest mindenképpen az.  Köszönöm, hogy eddig követtétek az utamat. Sokat segítettek az imáitok, rám gondolásaitok, a beszélgetések, az üzenetek.  "Beszív, kifúj, kifúj - mehet a régi, jöhet az új."

Vége, vége

 Ez a legutolsó. Elmegy, vissza se jön. Lemond a gyerekről. A nászajándékba kapott sátrat azért kéri (mindezt egy bekezdésben).  Hát menjen. Fogja a sátrat, meg a sátorfáját (milyen szép), és vissza se jöjjön. J-nak nagy seb lesz, de nem begyógyíthatlan és feldolgozhatatlan, még ha rá is megy jó sok idő az életéből, mire felfogja és feldolgozza, hogy a szeretett édesapja lemondott róla.  Nagyon rosszul hangzik kimondani, de könnyebb és jobb lesz nélküle mindenkinek.  Jót kívánok, mert ennél rosszabb már nem lehet neki, minek kívánnám. Megkapta a sorstól, megdolgozott érte, hogy ilyen mélyre kerüljön, megvolt a lehetősége kikecmeregni, nem élt vele.  Máshol előadja majd megint a szegény becsapott árvagyerek-sztorit, mert nincs más a tarsolyában.  Menjen, a fia meg majd megköszöni neki az életét, és hogy ismerhette valamennyire, egy kicsit. Azt már másnak fogja megköszönni, hogy felnevelte. 

Csend

 Csend van egy ideje.  Alapvetően hetek óta nem találkoztam Gy-val, és néhány kósza telefont vagy véletlen és konszolidált találkozást leszámítva nem volt sok minden. Jó ez így, az idegszálaim érzékelhetően kisimultabbak. Persze a szünetben megint volt némi cirkusz, de nem vészes. Nagy tanulság volt visszahallgatni és kielemezni egy telefonbeszélgetést - hogy hogyan manipulál egy két perces beszélgetésben ötféleképpen. Ez mondjuk elég ijesztő önmagában is. Nagyjából ezért van, hogy amikor csak lehet, elkerülöm a vele való szóbeli kommunikációt; idáig jutottunk, és ennek oka van.  Ma voltam pszichológiai vizsgálaton, és feltették azt a kérdést is, hogy mit érzek iránta. Azt feleltem: sajnálatot. És tényleg ez van.