Sokat töprengek a transzgenerációs sebeken, főleg, mióta elolvastam Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot.
És végiggondolva a jelenlegi és múltbeli családomat, mindkét ágon ijesztő dolgok vannak. Pedig alapvetően azt gondoltam, egész jól megúsztuk, mondjuk a háborúkat. Meg, igen, a nők. De azért vannak cifra történetek. És jó, hogy vannak.
A saját gyerekkoromból: a szüleim elváltak ugyan, de az egész gyerekkoromban ez volt a legnagyobb trauma, ez is úgy, hogy már nagykamasz voltam, mikor elköltöztünk. Vagy mégsem ennyi?
Apai nagymamám vasakarattal uralta a családot, a férjét, a három fiát, menyeit. Mondhatni, kissé elnyomó volt.
A közvetlen családomban is van három darab néven nevezhető, valamilyen szinten bántalmazó kapcsolat. Három. És mondjuk egy, vagy legfeljebb kettő igazán harmonikus házasságot tudok felmutatni a tágabb családból is, már ami kiállta az idő próbáját, és valamennyire ismerem.
Honnan a fenéből hozom azt, hogy nekem át kell vennem a másik ember érzelmeit? Honnan veszem azt, hogy inkább legyek bárány, mint farkas, és akkor persze felbukkan a farkas? Honnan van jelen bennem a saját határaim gyér érzékelése? Honnan fakadnak a nőiségem sebei? Honnan jött ez a fejjelfalnakmenős naivitás? Ez a megmentő-szindróma?
Józan ésszel pontosan tudom, hogy hogyan kéne működnöm. Csak épp a gyakorlatban nem annyira működött.
Tudom, hogy eddig, egészen eddig burokban éltem, áldott burokban, amely megtartott és megszilárdított. Egyszer már ki kellett valami lökjön belőle. Hogy a mosolyom ne csak az idegesítően vidám kislányé legyen, hanem a nőé, aki találkozott a sötétséggel, szembenézett vele, és átgyúrta magán. És mindennek ellenére tudja a fényt továbbítani.
Ez persze racionalizálás is, már megint értelmet keresek, megmagyarázom magamnak. Enneagram HETES, na. De egy, legalább észreveszem. És kettő, jelenleg segít értelmet találni a fájdalomban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése