Transzgenerációs minták

    Sokat töprengek a transzgenerációs sebeken, főleg, mióta elolvastam Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot. 

    És végiggondolva a jelenlegi és múltbeli családomat, mindkét ágon ijesztő dolgok vannak. Pedig alapvetően azt gondoltam, egész jól megúsztuk, mondjuk a háborúkat. Meg, igen, a nők.  De azért vannak cifra történetek. És jó, hogy vannak. 

    A saját gyerekkoromból: a szüleim elváltak ugyan, de az egész gyerekkoromban ez volt a legnagyobb trauma, ez is úgy, hogy már nagykamasz voltam, mikor elköltöztünk. Vagy mégsem ennyi? 

    Apai nagymamám vasakarattal uralta a családot, a férjét, a három fiát, menyeit. Mondhatni, kissé elnyomó volt. 

    A közvetlen családomban is van három darab néven nevezhető, valamilyen szinten bántalmazó kapcsolat. Három. És mondjuk egy, vagy legfeljebb kettő igazán harmonikus házasságot tudok felmutatni a tágabb családból is, már ami kiállta az idő próbáját, és valamennyire ismerem. 

    Honnan a fenéből hozom azt, hogy nekem át kell vennem a másik ember érzelmeit? Honnan veszem azt, hogy inkább legyek bárány, mint farkas, és akkor persze felbukkan a farkas? Honnan van jelen bennem a saját határaim gyér érzékelése? Honnan fakadnak a nőiségem sebei? Honnan jött ez a fejjelfalnakmenős naivitás? Ez a megmentő-szindróma? 

    Józan ésszel pontosan tudom, hogy hogyan kéne működnöm. Csak épp a gyakorlatban nem annyira működött. 

    Tudom, hogy eddig, egészen eddig burokban éltem, áldott burokban, amely megtartott és megszilárdított. Egyszer már ki kellett valami lökjön belőle. Hogy a mosolyom ne csak az idegesítően vidám kislányé legyen, hanem a nőé, aki találkozott a sötétséggel, szembenézett vele, és átgyúrta magán. És mindennek ellenére tudja a fényt továbbítani. 

    Ez persze racionalizálás is, már megint értelmet keresek, megmagyarázom magamnak. Enneagram HETES, na. De egy, legalább észreveszem. És kettő, jelenleg segít értelmet találni a fájdalomban.