Levegő

 Mindeközben (bár nem tudom, jövő héttől hogy lesz az élet, ha bezárnak az óvodák is) a ház egyre szellősebb lesz. Az udvar is. 

Mikor beköltöztünk, Gy. felszámolta a harminc éve ott kupacodó téglahalmot: egy részéből egy befejezetlen kemencealap lett, más része az üres emésztőgödörbe ment. Cserébe lettek más kupacok: hullámpala, bútorok, penészedő szőnyeg, széteső fotelek, miegymás. Tegnap és ma jött egy fuvaros, egy körrel a betontörmeléket, tégladarabokat, cserepeket, csempéket vitte el, ma egy másik körrel az összes szétázott, használhatatlan préselt lemezből készült bútort. Ahogy pakoltuk, féktelen örömmel töltött el az érzés, hogy soha többé nem kell néznem a valaki más által összematricázott és összefirkált csúnya bútorokat. Milyen csodálatos szabadság-érzés!

Olyan, mintha maga a ház is fellélegezne. Soha nem volt még ilyen üres az udvar. És nemsokára kert lesz. 

A kis karácsonyfát kiültettük B-val, a komposzt egy részét átrostáltuk, a mezőről hozott földdel összekevertük, ez lett a palántaföld, amibe a bazsalikomot, paradicsomot, tomatillot vetettük. 

Nagyon vártam már a kertben szöszölést. És micsoda meditáció az ásás, a fahasogatás, a korhadt deszkák szétverése fejszefokkal! Az ember ilyenkor teljes egészében a testében van, kiszáll a fejéből, és szükség is van erre. Mint valami méregtelenítés. 

Teli vagyok tervekkel, a kerten persze leghamarabb jövő ilyenkor fog látszani, hogy milyen lesz majd teljes pompájában, de maga a tervezés is remek dolog. 

Közben haladok a házzal is. Minden nap. Bird by bird, lépésről lépésre. 

Énekelek, írok, olykor főzök, de nem bonyolítom túl, elvégre böjt van (a szülinapi torták vajon tudják?), és élvezem a napot. Vadsnidlinget és turbolyát, ragadós galajt és kígyóhagymát szedek az erdőből. 

Haladok kint, haladok bent, haladok a könyvekkel. Néha még egy-egy órám is olyan, amire azt mondom: megérte. Persze nagyban függ a tanítványoktól is.