Volt egy különös álom. Egy nagyon magas, több ezer méter magas hegyről mentünk lefelé, igen meredek sziklaoldalban, helyenként zubogó víz is akadályozott. Többen voltunk, sokan, J. is ott volt, és vigyázni kellett mindenkire, hogy épségben leérjen. Azután fölfelé indultunk, ugyanarra a hegyre vissza, és itt is nagyon kellett figyelni, hogy senki se maradjon el. Végül azonban mind fölértünk, visszaértünk épségben.
És a hegy tetején énekeltem egy moldvai népdalt, hangosan, csengőn, szépen.
"Napot is szeretem,
holdat is szeretem,
de fényes csillagot
leginkább szeretem,
leginkább szeretem."
Egy másik álmom vízzel volt kapcsolatots: repülőgéppel mentünk, de zuhantunk, és ki kellett kapcsolnom a biztonsági övet, mert tudtam, hogy a vízbe esünk (a Balatonba, előtte nagyon szép fenyős-házas partot láttunk a levegőből). Utána a nyakig érő vízben kellett a fenéken lévő lemerült holmikat kipiszkálni, és úgy próbáltam, hogy nem merültem le a víz alá, csak bottal - mérsékelt sikerrel.
Álmodtam olyat is, hogy hatalmas káosz van a városban, veszélyek, a kőszobrok üldözni kezdenek minket, és én megpróbálok mindent összegyűjteni, ami a túléléshez szükséges egy repülő kocsiban, amivel jöttünk (egy idilli vidékről), de mindent elvisznek, éjszaka van és rengeteg ember mindenütt, és mindenki csak a következő pillanatot, fél napot, éjszakát akarja túlélni (és vannak erre szakosodott altató és etető helyek). Elég furcsa volt, de az is, hogy nem éreztem magam létbizonytalanságban.
Hallgassátok meg a rózsás dalt ebben a verzióban (én is ilyen szépen énekeltem álmomban):
Megjegyzések
Megjegyzés küldése