Gy. vasárnap felhívott, hogy beszélni akar velem. Elmentem. Csak elbúcsúzok, mondta. Mondd meg a gyermeknek, hogy szerettem. Este elhozta J. cuccait, elköszönt tőle (Elutazom messzire. Magyarországon? Nem, annál is messzebb. Külföldre? Nem tudom, talán. És mikor jössz vissza? Nem tudom. )
Most mit mondjak erre? Dráma, már megint, és én még mindig nem tudok nem bevonódni a játszmájába. Nem megy a kizökkentés sem. Nem tudok Csernust játszani, aki hidegvérrel azt mondja, csináld.
Azt mondtam neki, várja meg, míg elmúlik ez az érzés. Kérjen segítséget, ha nem tőlem, szakembertől. Mondtam minden hülyeséget, ami csak eszembe jutott. Felhívtam egy barátját. ("nem volt szép tőled - írja sms-ben - hagyj elmenni".) Mi az, hogy nem volt szép tőlem? Nézzem végig, mit csinál magával? Gyakorlatilag azt teszi, hogy a búcsúlevelét elmondja szóban, hadd érezzem magam sz+ul és bizonytalanságban én is (nyilván nem direkt). És ő tényleg elhiszi azt a sok hülyeséget, amit gondol.
Sms-t ír: Köszönök mindent. Mondd meg neki, hogy szeretem, ígérd meg, hogy vigyázol rá.
Satöbbi.
Hogy teheti ezt a fiával, ha komolyan gondolja?
Hogy teheti ezt velem, ha nem gondolja komolyan?
Itt vagyok második napja tök bizonytalanságban, és nem tudok tenni semmit.
Édesapám azt mondta, és ez híven kifejezi: "kiszorította magát a létből".
Nagyon, nagyon, de nagyon dühös vagyok rá.
És önvád van bennem, nyilván. És gyomorgörcs és hányinger.
Az élet szent. A halál is az.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése