A cethal gyomrában

 Ma J. kitalált egy játékot.  Képzeletbeli barátját, a mutató- és középsőujjával megjelenített Szunyogit meg akarja enni egy gonosz dínó (ez az én kezem, négylábú alakban), aki azt mondja: Bekaplak! Szunyogi erre jól megcsípi jelképesen ('csíp!'), a dínó meg lefordul a fotel karfájáról, és egy látványos 'jaj!'-jal leesik a szakadékba, majd a következő pillanatban gond nélkül visszamászik, és folytatódik elölről.  Mindez nagyjából tíz másodpercet vesz igénybe, és akkor sokat mondtam.  Namost ezt a játékot vagy negyed órán keresztül játszottuk. A harmadik percben már erős volt a gyanúm, hogy ez egy gyógyító játék: kijátssza magából azt, amit meg sem tud még fogalmazni. És nekem sem kell tudom és verbalizálnom. A dolgom egyszerűen a játék.  És ez a gondolat sok erőt és türelmet ad. 

Már nagyon unom a sok drámát. Az ellentmondásokat, a leugatást-kiosztást (ezeknél pesze általában lerakom a telefont). Egyáltalán, a rengeteg sms-t, telefont, kényszeres közlést, meg-nem-hallgatást. Zárok, jó sokára. Muszáj, a saját magam épsége érdekében. Ezentúl csak a gyerekről, és csak ha fontos, és csak a megbeszélt időpontban. Nincs kutya, nincs dohányra pénzkérés, nincs otthagyott játék elhozatala. Nincs zsarolásnak engedés. Lehúzom a redőnyt. Meghúzom a határt. Régen meg kellett volna tennem, most jutottam el idáig. Mindennek megvan a maga tempója.