A cethal gyomrában

     Még mindig a kút mélyén vagyok, még mindig a sötétség vesz körül, még mindig a belső munka veszi el a legtöbb erőmet. De ezt nevezhetem befektetésnek is, hiszen ezáltal növekszem, és most ezen a folyamaton keresztül kell mennem. Meg kell születnem újra, és felépíteni önmagamat újból. Nem azt mondom, hogy a semmiből, hiszen az énem nagy része megmaradt - de most valami olyan szintű rendszerújragondolás van bennem, ami még nem volt. Újjászületek, és ez csak a sötétségben tud végbemenni. Olyan nehéz máshogy megfogalmazni, tulajdonképpen lehetetlen is, de végtére is erre valók a szimbólumok.       Mindeközben persze tanítok digitálisan, valamint alakítom a teret magam körül. Fizikailag. És nagyon jól esik.       Íme, ezeket csináltam-csináltuk az elmúlt másfél hónapban. Kicseréltettem a csöpögő csapot, megcsináltattam a kitört ablaküveget. Új üvegbúrát vettem a csúnya étkezői lámpa helyére, és amúgy is, fényesebb égőket raktam be. ...

Ha azt szeretném, hogy a belső egyensúlyomat meg tudjam tartani minden körülmény ellenére, különösen, ha az a körülmény valaki, aki közel áll hozzám, és akit bármiféle külső körülmény könnyen kibillent, akkor két dolgot tehetek.  Megerősítem magam, és nem hagyom kibillenteni magam, és nem imádkozom, hogy azok a külső körülmények változzanak meg pozitívvá, mert nincs rá befolyásom. Csak magamra van befolyásom. És per vagy, eltávolodok az illetőtől, és sem érzelmileg, sem életkörülményileg nem lesz már fontos, hogy ő milyen állapotban van az éppen aktuális külső körülmények miatt.  Emiatt elkezdtem újra rendszeresen meditálni. És ez jó. 

Egyébként a szorongástól messze állok, szerencsére, de azért nem jó érzés, hogy veszélyben érzem magamat, magunkat.  Gy. gyakorlatilag feltépte a bezárt bejárati ajtónkat (nem akartam vele beszélni olyan állapotban). Aztán a kaput hozzácsapta a fejemhez, amikor ki akartam tessékelni. Meg rémisztő fenyegetéseket szórt ránk. És másnap, mint mindig eddig - mintha mi sem történt volna.  És semmilyen szinten nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, de még azt is eltorzítja, hogy mikor jön J.-ért vagy mikor nem. És mindenért én vagyok a hibás, azért is, ha ő nem tud mit kezdeni a gyerekkel.  Kiszámíthatatlan, és nem tudom, hogy az a gát, ami eddig mindig megállította valamilyen szinten, mikor fog átszakadni.  Ősszel a rendőrség lebeszélt a feljelentéstől, végül is jogos olyan szempontból, hogy, miért ásnám ki a csatabárdot, ha megegyezésre törekszem. De ez a helyzet egyébként pont olyan, mint egy kibiztosított gránátmező közepén csücsülni. Nincs ráhatásom arra, hogy ő hogyan fog...

Hogy amikor másodszor találkoztunk, mást mesélt az életéről és a családjáról, mint amikor először. Hogy egyszer egy semmiségen úgy összevesztünk, hogy sokáig nem álltunk szóba. Pedig csak az volt, hogy kérdeztem, mert nem egészen értettem, hogy mit magyaráz valami cölöpökről.  Hogy egyszer úgy megsértődött, hogy a végén én kértem bocsánatot. Ez a Caminon volt, amikor tréfásan drágának neveztem a kávé meg a cigi miatt. Végül is az én pénzemből mentünk.  Hogy egyszer részegen jött haza, és minősíthetetlenül beszélt és viselkedett.  Hogy iszik, és nem keveset.  Hogy beleolvasott a levelembe, majd felháborodott, hogy róla szól, és beleszólnak az ő életébe, és felhívatta velem a barátnőmet, és elmondatott velem valamit, és ami miatt azóta is úgy érzem magam, mint akin erőszakot tettek. Akkor majdnem otthagyott. Bárcsak megtette volna.  Hogy az első pillanattól kezdve átlépte a határaimat, és nem feltétlenül vette figyelembe a kéréseimet, de ezt nem vettem észre....