A cethal gyomrában

Azt hiszem, én ezt a blogot itt lezárom. Van még némi vergődés Gy. részéről, de visszaszorult az emailre, így sokkal könnyebben pergetem le magamról, amit le kell.  Visszaköltözök a régi blogra, amely az Axisok névre hallgat.  Új életet kezdtem a Nagyvárosban (hívjuk csak Nagyfalunak). Aztán váratlan fordulattal vissza is költöztem a szülővárosomba.  Nagyon sokat tanultam az elmúlt két, sőt három évben. Hála és köszönet, BJ, hogy eszembe juttattad, hogy blogot is lehet írni egy nehéz időszakban. Hogy volt idő, amikor ez volt a napi kenyerünk. Visszatérek a normálisba, már ha ezt az őrültekházát, a 21. századi Mo.-ot annak lehet nevezni - de a szubnormálishoz képest mindenképpen az.  Köszönöm, hogy eddig követtétek az utamat. Sokat segítettek az imáitok, rám gondolásaitok, a beszélgetések, az üzenetek.  "Beszív, kifúj, kifúj - mehet a régi, jöhet az új."

 Ez a legutolsó. Elmegy, vissza se jön. Lemond a gyerekről. A nászajándékba kapott sátrat azért kéri (mindezt egy bekezdésben).  Hát menjen. Fogja a sátrat, meg a sátorfáját (milyen szép), és vissza se jöjjön. J-nak nagy seb lesz, de nem begyógyíthatlan és feldolgozhatatlan, még ha rá is megy jó sok idő az életéből, mire felfogja és feldolgozza, hogy a szeretett édesapja lemondott róla.  Nagyon rosszul hangzik kimondani, de könnyebb és jobb lesz nélküle mindenkinek.  Jót kívánok, mert ennél rosszabb már nem lehet neki, minek kívánnám. Megkapta a sorstól, megdolgozott érte, hogy ilyen mélyre kerüljön, megvolt a lehetősége kikecmeregni, nem élt vele.  Máshol előadja majd megint a szegény becsapott árvagyerek-sztorit, mert nincs más a tarsolyában.  Menjen, a fia meg majd megköszöni neki az életét, és hogy ismerhette valamennyire, egy kicsit. Azt már másnak fogja megköszönni, hogy felnevelte. 

 Voltak azért még a lakásban dolgok, amiktől szép szertartásosan, sorban elbúcsúzok.  A caminos emléket, amit csinált nekem Gy, a zarándok-útlevélen kívül teketória nélkül bedobtam a kályhába. A bicskát, amit kaptam tőle, a nagy szélben eldobtam a mezőn (háromszor körbefordulva, csak hogy megadjam a módját). A szétbarmolt függönykarnisokat leszedtük B-val, a hozzá kapcsolódó ruhákat, ékszereket kidobtam a szemétbe.  Az általa hozott fotelt, mélyhűtőt stb elvitettem a szeméttelepre.  Tisztuljon a tér.  Beszív, kifúj, kifúj.  Mehet a régi, jöhet az új. 

 Csend van egy ideje.  Alapvetően hetek óta nem találkoztam Gy-val, és néhány kósza telefont vagy véletlen és konszolidált találkozást leszámítva nem volt sok minden. Jó ez így, az idegszálaim érzékelhetően kisimultabbak. Persze a szünetben megint volt némi cirkusz, de nem vészes. Nagy tanulság volt visszahallgatni és kielemezni egy telefonbeszélgetést - hogy hogyan manipulál egy két perces beszélgetésben ötféleképpen. Ez mondjuk elég ijesztő önmagában is. Nagyjából ezért van, hogy amikor csak lehet, elkerülöm a vele való szóbeli kommunikációt; idáig jutottunk, és ennek oka van.  Ma voltam pszichológiai vizsgálaton, és feltették azt a kérdést is, hogy mit érzek iránta. Azt feleltem: sajnálatot. És tényleg ez van. 

 Ma J. kitalált egy játékot.  Képzeletbeli barátját, a mutató- és középsőujjával megjelenített Szunyogit meg akarja enni egy gonosz dínó (ez az én kezem, négylábú alakban), aki azt mondja: Bekaplak! Szunyogi erre jól megcsípi jelképesen ('csíp!'), a dínó meg lefordul a fotel karfájáról, és egy látványos 'jaj!'-jal leesik a szakadékba, majd a következő pillanatban gond nélkül visszamászik, és folytatódik elölről.  Mindez nagyjából tíz másodpercet vesz igénybe, és akkor sokat mondtam.  Namost ezt a játékot vagy negyed órán keresztül játszottuk. A harmadik percben már erős volt a gyanúm, hogy ez egy gyógyító játék: kijátssza magából azt, amit meg sem tud még fogalmazni. És nekem sem kell tudom és verbalizálnom. A dolgom egyszerűen a játék.  És ez a gondolat sok erőt és türelmet ad. 

Már nagyon unom a sok drámát. Az ellentmondásokat, a leugatást-kiosztást (ezeknél pesze általában lerakom a telefont). Egyáltalán, a rengeteg sms-t, telefont, kényszeres közlést, meg-nem-hallgatást. Zárok, jó sokára. Muszáj, a saját magam épsége érdekében. Ezentúl csak a gyerekről, és csak ha fontos, és csak a megbeszélt időpontban. Nincs kutya, nincs dohányra pénzkérés, nincs otthagyott játék elhozatala. Nincs zsarolásnak engedés. Lehúzom a redőnyt. Meghúzom a határt. Régen meg kellett volna tennem, most jutottam el idáig. Mindennek megvan a maga tempója.  

    Ha nyugi van, béke van, és mondjuk szünet is van ráadásnak, kiszámíthatóan lesz valami dráma, Gy. talál rá ürügyet. A legutóbbi három napja volt, és szerepelt benne r+%-ozás, hogy az utca zengett tőle, virágcserép-hajigálás, ablaküveg-repedés (részéről), paprikaspray (részemről), valamint a rendőrség és az azt követő feljelentés is, természetesen minden a gyermek jelenlétében.       A. pont itt volt, hallott mindent, azt mondta, félelmetes volt. Én azt válaszoltam, még félelmetesebb volt, hogy számomra ebben semmi meglepő nem volt.       Kicsit már unom ezt az egész cirkuszt. Mindenesetre ideje határozottabb lépéseket tennem. Még akkor is, ha a hivatali gépezetek igen lassan indulnak be. 

Sokáig hallgattam, ez általában jó jel. Lehet, hogy át fogok költözni vissza a régi blogomra: axisok.blogspot.com Igaz, azért ez a gyógyulási folyamat hosszan tart, sokkal hosszabb ideig, mint gondoltam.  A hétköznapokban a Gy-val való kommunikáció ugyanolyan hektikus, nem tudom kiszámítani, mikor lehet vele beszélni értelmesen és mikor nem.  Ami viszont megváltozott az életemben: találkoztam B-val, még augusztusban, és úgy érzem, elkezdtem megint kivirágozni.  S persze fedezem fel az újabb és újabb sebeket, amelyeket láthatatlanná tett, hogy nem volt olyan fajta emberi kapcsolat, amelyben ezeket egyáltalán felfedezhettem volna azokat. Hát most ez is elkezdett gyógyulni. B. lenyűgöző ezeknek a kezelésében is.  Hát így. Imádkozom, hogy jól alakuljon minden, úgy, ahogy a lehető legjobb minden benne szereplőnek.  Ahogy Müller Péter Jóskönyvében meg van fogalmazva, össze van kötve a sorsunk más emberek sorsával, s ezek mint a háló, összegabalyodnak, és ha valami moz...

     Három napi gyomorgörcs és szájtépés után végül most béke van. Nem tudom, miért a harmadik nap jutott eszembe az interneten vonatkozó szakirodalmat keresni, de végül megtaláltam. Beszéltünk, megpróbáltam alkalmazni a retorikát, amit fél órával és egy gyerekaltatással azelőtt olvastam.       Úgy néz ki, működött.       De olyan nagyon megnyugtató volt azt olvasni, hogy egy ilyen helyzet egy érintettnek milyen nagyon megterhelő lelkileg.       Konkrétan mennyire: voltam a dokinál, hogy fáj a torkom. Mondja, lehet allergia is, de persze főleg gyomorsav. Gyomorideg.       Ja, mondom, akkor már minden világos, én, akinek eddig soha ilyen baja nem volt, valahol ki kellett jönni ennek az elmúlt időszaknak. Stressz. Én és a stressz? Úgy tűnik, eljutottam arra a szintre, hogy egy mondatban lehet említeni.       Annyi a felelősségem, amennyit meg tudok tenni. Egy-egy rózsafüzér e...

 Gy. vasárnap felhívott, hogy beszélni akar velem. Elmentem. Csak elbúcsúzok, mondta. Mondd meg a gyermeknek, hogy szerettem. Este elhozta J. cuccait, elköszönt tőle (Elutazom messzire. Magyarországon? Nem, annál is messzebb. Külföldre? Nem tudom, talán. És mikor jössz vissza? Nem tudom. ) Most mit mondjak erre? Dráma, már megint, és én még mindig nem tudok nem bevonódni a játszmájába. Nem megy a kizökkentés sem. Nem tudok Csernust játszani, aki hidegvérrel azt mondja, csináld.  Azt mondtam neki, várja meg, míg elmúlik ez az érzés. Kérjen segítséget, ha nem tőlem, szakembertől. Mondtam minden hülyeséget, ami csak eszembe jutott. Felhívtam egy barátját. ("nem volt szép tőled - írja sms-ben - hagyj elmenni".) Mi az, hogy nem volt szép tőlem? Nézzem végig, mit csinál magával? Gyakorlatilag azt teszi, hogy a búcsúlevelét elmondja szóban, hadd érezzem magam sz+ul és bizonytalanságban én is (nyilván nem direkt). És ő tényleg elhiszi azt a sok hülyeséget, amit gondol.  Sms-t ír:...

Mindig, mindig van valami dráma.  A minap Gy. felhívott, és lelkiismeretfurdalást keltett bennem, és azt éreztem, hogy az én hibám, hogy neki nincs munkája, és hogy az ő barátai összevesznek vele. Ezt képes volt elhitetni velem. Napokba került, mire magamhoz tértem, és ránéztem arra, hogy mindez nem az én felelősségem.  És az sem, hogy ha ő képes lenne lemondani J-ról azért, hogy ne fizessen gyerektartást. Egyébként ez szerintem nem lehetséges. De az is kiakasztott, hogy ez megfordult a fejében. Szerencsére J-ot sikerül megvédeni azért a nagy részétől ezeknek.  Átmenet, még mindig, a phd-t elhalasztottam egy évvel, és addig még sok víz lefolyik a Tiszán.  Egyébként: egyre szabadabb vagyok, egyre nyitottabb, egyre reményteljesebb, egyre felszabadultabb. 

 Kimondták a válást. Gy felhívott, és elmondta viszonylag normális hangnemben, hogy mi minden baja van, hogy én átb++tam, meg még az életét is tönkretettem, mert nem vártam meg, míg visszajön a Caminoról tavaly nyáron. Ezek szerinte alaposan félreértettük egymást. De most világossá vált számomra, hogy hogyan. Ugyanis azt nem hallja meg, amit én mondok. Most is csak ő beszélt.  Aztán írtam neki, szintén normálisan, hogy sajnálom, hogy így alakult, hogy nagyon akartuk mindketten, de nem működött, sosem illettünk össze, és hogy ettől még azért nem megy tönkre az élet, és hogy ő mindig a gyermekem apja marad, aki egy nagy ajándék számomra és számára is,  és szeretném, ha normális viszonyt tudnánk kialakítani ebben. És hogy ha bánt a szavaival, akkor ki fogok lépni a kommunikációs szituációból, no offense.  Másnap három lényegi dolgot mondott személyesen (nyilván mindezt J előtt):  1. már megint hülyeségeket írtam (vagyis érvényteleníti az én tapasztalatomat, nem fig...

 Lehet, hogy nem feltűnő, de folyamatosan vonom le a tanulságokat.  Tulajdonképpen két fronton zajlanak a dolgok: bennem, belül, és kívül, az otthonomban. És a kettő összekapcsolódik.  Mindig is így volt, mindig volt egy belső világom, amit csak igen kevesekkel tudtam megosztani. Amikor már nagyon gáz volt a helyzet a házasságban, de még nem láttam rá, mert benne voltam, akkor is tulajdonképpen ebbe a belső világba menekültem, meg a természetbe, a magammal és a fiammal töltött minőségi időbe, és persze a tanításba. És nyilván az írás és a kreativitás elapad ilyenkor. Erre nem jutott idő akkor, tavaly, tavalyelőtt. Most már várja, kopogtat az ajtón, jöhet-e már, de egy kicsit még türelemre kell intsem.  Most, hogy az otthonom úgy alakítom, ahogy nekem tetszik, és mindezt meg tudom tenni anyagilag, hatalmas kompetencia-érzést ad (kiegészítésként a fejemen ugráló diákokhoz, azért ilyen is előfordult). Vannak álmaim, még mindig vannak, és meg is fogom őket valósítani....

 Most már hivatalosan is csak a volt férjem. Lehet, hogy ez tett be most neki, vagy nem tudom, nyilván még az, hogy már megint valamelyikünk (szerinte én, szerintem ő) nem jól értettük a nyári hétvégéket, és nem sikerült jól kommunikálni, mikor kinél van J.  Azért persze nehéz, amikor erre kitalálja, hogy a bíró be se mutatkozott neki skype-on, meg hogy nem írt alá semmit, honnan tudja, hogy elváltunk, ő még mindig a férjem; meg hogy a srác, aki dolgozik nekem a ház körül (kapuhegesztés, zárszerelés, amit nem tudok megcsinálni, stb), volt osztálytárs, biztos azzal kavarok (ekkor természetesen eufemizáltam); meg hogy tartozom neki x százezer forinttal, mert kidobtam a cuccait, ésatöbbi. Nyilván. Igazából ő tényleg jön nekem két havi tartásdíjjal, meg még valamennyivel, amit még az ősszel kölcsönkért.  Amikor lerakom a telefont, mert kezdi megint a gyalázást, akkor hangüzenetet küld, komolyan azt gondolja, hogy meg is fogom hallgatni, hogy miket mond mérgében? Komolyan azt ...

 Egy újabb kör a tárgyakkal. Sz-ről elhoztunk a Nagyi lakásából tárgyakat. Igazából már egy éve meg kellett volna tennünk, de a temetés után valahogy szétspriccelt a család - már nem volt meg a hely. A szagok még hasonlóak, de lassan el fognak tűnni azok is.  Kiraktam a nagy ágyat, amit még Gy. csinált, helyébe a nagyapám harmincas évek-beli gyönyörű ágya került, J-nak pedig külön ágya lett. Ez is egy nagy lépés.  A sz-i szőnyeg, képek, fiókos szekrény, egy igazi régi singer varrógép, amelyeket egyetemista koromban nézegettem, régi-régi tárgyak jöttek most haza. Ez nemcsak a múlt átmentése - az is, az értékeké, mert hihetetlen ízléses tárgyak vettek és vesznek körül, és ezzel semmilyen ikeás bútor nem tudja felvenni a versenyt. A tárgyakon keresztül is kötődünk emberekhez. Persze, egy idő után majd el kell engedni ezeket, de jelen pillanatban magamat és az otthonomat egyszerre építem újra, egymás segítségével. Kirakni tárgyakat, megszabadulni a régiektől, hogy csak a font...

Találtam egy mesét, ami nagyon megérintett, és azóta is dolgozik bennem.  Itt olvashatjátok egy változatát, kattintsatok ide.   Így hát belemélyedtem egy kicsit, és gyógyító meseként használom a saját élethelyzetemre. A múltkori mini-workshopon, amit mi mesemondók tartottunk egymásnak, ezt a mesét vettem elő, és határozottan a mese közepén éreztem magam, rozmaringszálként. Ha így van, még sok dolgom van hátra.       Először is, a lány, aki a falu legszebb lánya, nagyon magányos, és piszkosul szeretne már udvarlót, piros pántlikát köt a hajába (metaforikus értelemben nyilván a szerelemre, szexualitásra (és elkötelezettségre?) érett lányt jelenti), majd meggondolatlanul kiejti a száján: Jönne bár az ördög, ő is jó lenne. Nos, az ördög megjelenik. Ekkora hatalma van a szavaknak. A legény, aki belép a fonó ajtaján, jóképű, lehengerlő, egész este csak vele beszélget, nyilvánvalóan szikrázik köztük a levegő. A mese nem említi, mennyi ideig tart ez az állapot, ill...

 A következő lépés az lesz, hogy elsődleges prioritásom kell legyen, hogy NE menjek bele a játszmákba. Majdnem akármi áron. Legfőképpen J. érdekében, de a magaméban is. Ha előre tudom, hogy belém tud kötni, vagy ha váratlanul is ér - ne vegyem föl, ne menjek bele a játszmába, ne veszítsem el a türelmem, hanem tegyek úgy, mintha nem mondana semmi durvát.  A kihívás adott. 

 Volt egy különös álom. Egy nagyon magas, több ezer méter magas hegyről mentünk lefelé, igen meredek sziklaoldalban, helyenként zubogó víz is akadályozott. Többen voltunk, sokan, J. is ott volt, és vigyázni kellett mindenkire, hogy épségben leérjen. Azután fölfelé indultunk, ugyanarra a hegyre vissza, és itt is nagyon kellett figyelni, hogy senki se maradjon el. Végül azonban mind fölértünk, visszaértünk épségben.  És a hegy tetején énekeltem egy moldvai népdalt, hangosan, csengőn, szépen.  "Napot is szeretem,  holdat is szeretem,  de fényes csillagot leginkább szeretem,  leginkább szeretem." Egy másik álmom vízzel volt kapcsolatots: repülőgéppel mentünk, de zuhantunk, és ki kellett kapcsolnom a biztonsági övet, mert tudtam, hogy a vízbe esünk (a Balatonba, előtte nagyon szép fenyős-házas partot láttunk a levegőből). Utána a nyakig érő vízben kellett a fenéken lévő lemerült holmikat kipiszkálni, és úgy próbáltam, hogy nem merültem le a víz alá, csak bottal ...

 Megvolt a két tárgyalás, és egy hónap múlva kimondják a válást. Kezdenek beállni a hétvégék meg a hétköznapok, láthatás szempontból, bár látom, hogy lesz még meccs - ki szeretne olyan beszélgetést folytatni, amelynek garantáltan dühroham lesz a vége a másik részéről? Ezen kívül nagy változás lesz a munkában is: beadom a jelentkezésemet doktorira. Ha minden jól megy, mesemondásból fogok doktorálni majd egyszer a közeljövőben. Gondoljatok rám, hogy felvegyenek.  Az iskolapszichológus elmegy, de mindenképpen keresnem kell valami módszert, ami segít. Nagyon sokat számított ez a négy hónap, amikor hetente mentem hozzá, és volt néhány nagyon mélyre menő merülés. Kell az, hogy az embert meghallgassák, megértsék, elfogadják. Tulajdonképpen olyan szomj gyűlt föl bennem az elmúlt évek alatt, hogy még mindig nincs betöltve.  Volt is egy ilyen álmom nemrég: repülővel mentünk a Balaton felett, és lezuhantunk, ki kellett kapcsolnom a biztonsági övet, mert tudtam, hogy a víz alól csak ...

    Sokat gondolkodtam rajta, hogy ezzel a tapasztalattal, ami Gy-val ért engem, egyrészt elvesztettem a harmincpár évig őrizgetett naivitásomat (ami nem feltétlenül baj), másrészt elvesztettem az emberek feltétlen jóságába vetett hitemet is. Elvileg ez sem kéne baj legyen, de kicsit felemásnak érzem. Látom és a bőrömön tapasztalom ugyanis szinte a teljes tragédiáját annak, hogy milyen az, amikor egy kisgyerek nem kapja meg azt a szeretetet, amire mindenkinek szüksége van, hogy teljes egész legyen, hogy normális ember legyen, hogy az legyen, akinek Isten megálmodta, amikor a világra hívta.     De nem látom a másik oldalt. Az eszemmel tudom, hogy van, meg hiszem is, hogy vannak olyan emberek, akik ugyanilyen mélyről jöttek, és mégis átdolgozták magukon a mindenféle elképzelhetetlen borzalmakat, és nem elásták és elszeparálták maguktól (és ezáltal magukat az élettől). De egyszerűen nem ismerek ilyen embert, vagy nem tudom, hogy ismerem. A felszínen mindenki normál...