A cethal gyomrában

 Ez volt tulajdonképpen a legelső karácsony, amikor a szentestei menüt egyedül főztem.  Az időzítés nem volt tökéletes, a sütőtökös gnocchi langyos lett, sótlan és teljesen formátlan, a citrommártás hagymaízű lett és amúgy is elfelejtettem feltálalni, a halfasírt egy része erősen szenes lett, a sült alma csak sokára készült el, a levesbe való kapor kiborult és a nagy része a földre esett felszedhetetlenül, J. nem evett egy falatot sem... ...és mégis.  Ezek csak apróságok voltak, és nem senki nem bosszankodott rajtuk, még én sem. És finom volt minden, és egy hangos vagy rejtett sértődésre utaló szó nem hangzott el. És nem görcsölt a gyomrom, hogy mikor borul a bili. Apukám szorgalmasan elmosogatott egész nap, és nem volt miatta lelkiismeretfurdalásom.  Béke volt. Ünnep volt. Varázslat. Együttlét örömben és szeretetben. Nagyon kellett már egy ilyen családi együttlét.  J. megállapította: én édesapánál is otthon vagyok.  Meg azt is: azért vagyunk külön, hogy ne...

Ma megint nagyon nehezet álmodtam.  Zárt térben voltam, lépcsőn, hálón próbáltam elkerülni két vadmacskát vagy hiúzt, akik mind belém (és Jakabba) akartak harapni.  Mindeközben (véletlenül talán) eldugtam a számba egy arasznyi hosszú, vastag tűt, és az megsebezte belül a torkomat. Nem azonnal kezdett vérezni, hanem amikor valaki megkérdezett ezzel kapcsolatban. Akkor viszont ömölni kezdett a torkomból, a számból a vér, literszámra folyt belőlem, már-már attól féltem, elvérzek.  Itt ébredtem fel az éjszaka közepén.  Halványan mocorgott bennem, hogy valami megint rossz lesz Gy-val kapcsolatban, és lőn.  Ma megint balhézott - teljesen kiszámíthatatlan, mikor durran el az agya, és olyankor nem lehet vele semmilyen szinten beszélni - és mindig az a vége, hogy én nem emlékszem jól, én nem vagyok tekintettel az ő jogaira, én nem mondom el az egésznek az okát... én ilyenkor nem tudok mást csinálni, mint visszautasítom a kommunikációt. Ne most beszéljünk, mondom, és nem ...

     Sokat töprengek a transzgenerációs sebeken, főleg, mióta elolvastam Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sorsot.       És végiggondolva a jelenlegi és múltbeli családomat, mindkét ágon ijesztő dolgok vannak. Pedig alapvetően azt gondoltam, egész jól megúsztuk, mondjuk a háborúkat. Meg, igen, a nők.  De azért vannak cifra történetek. És jó, hogy vannak.       A saját gyerekkoromból: a szüleim elváltak ugyan, de az egész gyerekkoromban ez volt a legnagyobb trauma, ez is úgy, hogy már nagykamasz voltam, mikor elköltöztünk. Vagy mégsem ennyi?       Apai nagymamám vasakarattal uralta a családot, a férjét, a három fiát, menyeit. Mondhatni, kissé elnyomó volt.       A közvetlen családomban is van három darab néven nevezhető, valamilyen szinten bántalmazó kapcsolat. Három. És mondjuk egy, vagy legfeljebb kettő igazán harmonikus házasságot tudok felmutatni a tágabb családból is, már ami kiáll...

Voltam már ügyvédnél a nyáron. Ma voltam egy egyházjogász papnál is.  Nem mondom, hogy könnyű volt, olyan kemény típusú pap, aki az ember szemébe mondja a dolgokat, amúgy nyersen, olykor szinte kegyetlenül. Szerencsére nem okozott nehézséget elviselni, különösen most, hogy már pontosan látom, hol szúrtam el a dolgokat.  Mindenesetre megnyugtató volt látni, hogy ő egyházjogi szempontból világosan látja a helyzetet. Kell ez a keménység is, elviselem, helyén van. Van, amikor megértésre van szüksége az embernek - az esetek nagy részében -, de kell a kemény szeretet is, amiben egészen idáig én sem voltam jó.  Mindig van ez a perspektíva: kívülről - belülről. Nyilván kívülről teljesen máshogy néz ki egy kapcsolat, mint belülről. De amit nem léptem meg, amikor pedig sokan-sokan figyelmeztettek, most az elmúlt fél évben kívülről (is) látom a kettőnk kapcsolatát. És hogy valójában milyen ember ő.  A szavak, már megint és mindig a szavak. Csak megközelíteni tudjuk a valóságot ...

Nagyon sokat alszom mostanában, nyolc-kilenc órákat, nyilván a tanítástól is kifáradok rendesen, meg hát amúgy is, zajlanak a dolgok belül.  Ennek megfelelően sokat is álmodok, és nem esik nehezemre értelmezni őket a magam számára.  Gyakran álmodtam például vadállatokkal: hogy egy farkaskutya megharap minket. Vagy egy szelídnek mondott farkas és párduc játszik J-bal, de én tudom álmomban is, hogy egy párduc nem tud szelíd lenni... Vagy valaki egy őrült nagy csomó kígyót tart a kezében, akik egymást falják fel, és egyre nagyobbak. Mindeközben még meg is halok, mert valaki bejön, lelő, hiába bukok le - majd tovább élek holtan, véresen, képtelenül megvédeni J-t. Álmodtam azt is, hogy jön Gy, elveszi a pénzem, italt követel.  De volt ezeknek az ellenkezője is: arccal és névvel rendelkező ismerősöm (volt tanár egyébként) meghallgat, megért, megölel, támaszt nyújt.  Vagy kisbabát várok álmomban.  Volt, hogy tiszta tengerben voltam, sok ember vett körül, család, én ped...

 Azt hiszem, alapvetően azért vagyok tényleg jól, mert szembenézek a valósággal. Hogy most ez van. Hogy elkövettem egy sorozat hibát. Aztán viseltem a következményeket. Szembenéztem azzal, hogy hazudtam magamnak is, vagy legalábbis racionalizáltam - erre világosan emlékszem. Élethazugság, mondja az irodalom.  Megélem a primer és szekunder szégyent, a gyászt, a fájdalmat, a félelmet, a csalódást, a magányt, és ezzel elveszítik az erejüket. Ne gondoljátok, hogy ez olyan könnyű, mint ahogy leírom.  Amikor beszélek róla, sokat sírok, de ezek tisztító sírások. Mert akkor sírok, amikor valaki meghallgat, és tényleg figyel, és száz százalékosan ott van és megért. És akkor jöhet a könny, mert az egy biztonságos közeg. És a könny, a sós víz, az éltető elem életet ad, átmos, megtisztít.  A nyáron találkoztam egy lenyűgöző egyéniségű és nagyon kedves színész fiúval egy fesztiválon, a kevés "görbe" estéim egyikén. Kicsit beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy nagyon, de nagyo...

      Nem tudom egy kezemen megszámolni, hogy hányszor volt olyan döntés az életemben, amit ne fejesugrásként éltem volna meg. Ez a fajta "próbáljuk ki, végül is mi bajunk lehet" hozzáállás egészen csodálatos dolgokat hozott az életembe, annak ellenére, hogy néha úgy alakult, hogy "nem fejeztem be, amit elkezdtem", vagyis más irányba kanyarodtam végül. Vagy rosszul sült el. De a kezdeti döntés nélkül, ha nem megyek bele, más ember lennék.      Kapcsolatokra , költözésre, munkahelyváltásra, közösségbe járásra vagy nem járásra mind tudnék példát hozni. Minden változás félelmetes, mindegyiknél mondhattam volna, hogy: nem, én nem igazán akarom ezt. Volt, amikor ez volt, mert teljes bizonyossággal voltam afelől, hogy akarok-e valamit vagy sem.      De mindig ezek az impulzívnak tűnő, zsigeri döntések voltak azok, amelyek a legtöbbet alakítottak rajtam, a legfantasztikusabb élményeket adták, vagy a legnagyobb fájdalmakat. És mindegyik tapasztalat b...

 Tulajdonképpen az elmúlt időszakban bárki kérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, őszintén tudtam válaszolni: én jól. Tényleg. A házasságunk az kevésbé, de én egész jól vagyok. Egyedül a június volt olyan, hogy már testi tüneteim jelentkeztek, körömrágás, szédülés, gyomorgörcs és társaik, de az a bennem húzódó feszültség miatt: én már tudtam, mit akarok, de olyan iszonyatos félelem volt bennem, hogy ezt meg is kell mondanom, hogy ez utat tört magának.      Olyannyira féltem, hogy egy barátomat meg is kértem, legyen ott, amikor kijövünk a pszichológustól. Aztán végül el se jutottunk oda. De már nem mertem vele kettesben maradni sehogy sem.       Mindezek ellenére rengeteg dolog volt és van is, ami segít megőrizni a testi-lelki épségemet az elmúlt években, de tavasztól most különösen.       A természet: séták Kiflivel a Gulya-dombon, szöszmötölés, gyűjtögetés Jakabbal a mezőn, az erdőben, távol az emberektől.      ...

 J-bal nagyon békésen telnek a napok. Én is azt érzem, az idegszálaim szépen kisimulnak. Gy. elköltözött, munkát talált, bár még naponta hív vagy beugrik valamiért random. J. egy héten egyszer ott alszik, délutántól másnap délelőttig, most ez a rendszer nagyjából. Persze próbáltam volna konkrétabb lenni, de nem lehet egyelőre, mert Gy. nem viseli el, hogy pontos időpontot szeretnék vele egyeztetni. Mindegy, tudom, hogy kell az idő neki is.  Fontos az is, hogy megmaradjon az apjával a kapcsolata. Megbeszéltünk mindent, amit az ő szintjén lehet, és nagyszerűen megérti. Pontosan tudja, mi az, ami most már nincs, hogy Gy. elköltözött, még ha hiányzik is neki, és szeret vele lenni. Szerencsére nagyrészt a nyugodtabb részt kapja belőle is.  Meg hát az is sok szempontból szerencsés, hogy itt lakik velünk édesapám, és ő is férfikép számára.  De ezek a nyugodt esték, délutánok, beszélgetések, játékok J-bal, csavargások hétvégén, hogy nem kell beszámolnom minden percemről, nem...

     Én tényleg szerettem. Beleszerettem abba az illúzióba, amit mutatott, és idővel megszerettem azt is, aki mögötte volt, és aki nagyon ritkán látszott. De gyakorlatilag nem hagyta, hogy szeressem, vagy legalábbis a gyerekkori sérülései miatt olyan falat épített önmaga köré, hogy már nem is találja, nem is ismeri, nem is szereti saját magát, így képtelen megnyílni, csak sebeket okozni tud, bár vágyik a szeretetre, elfogadásra. Értékes ember. Nagyon sebzett. De az, ahogy viselkedik, elfogadhatatlan.       A verbális bántalmazásról olvasva két dolog vágott mellbe nagyon. Az egyik, hogy a férjem, akit szeretek, bánt engem - hogy ő nem egyszerűen nehéz eset, hanem egy bántalmazó.       A másik, hogy gyakorlatilag két külön világban élünk: én olyanban, amelyben párbeszéd van, meghallgatjuk a másikat, megbeszéljük a problémát, megosztjuk magunkat egymással, és ha konfliktus van, megbeszéljük. Ő pedig olyanban, amelyben harc van a túlélé...

     Sokat őrlődöm. Végül is szentségi házasság volt. Esküt tettünk. Én akartam, és komolyan gondoltam. Igaz, az egész mögött volt egyfajta nyomás is, leginkább belső nyomás. Ha nem is ideális, ez  már nyilván régóta kiderült számomra, ő a gyermekem apja, akkor férjhez kell menni hozzá, és a polgári esküvő az majdnem olyan, mint az együttélés, ezért kell egyházi. És majd dolgozunk rajta.       Csakhogy nem tettük. Ami próbálkozásom nekem volt minőségi időre, randevúra, beszélgetésre, intimitásra, közös programokra, megnyílásra, az mind falnak ütközött.  Megyünk templomba, ha lesz hozzá kedvem. Beszélgetünk, ha lesz kedvem. Majd megnyílok, ha lesz kedvem. Ha lesz pénzünk. Ha lesz saját otthonunk. Majd ha megnyerjük a lottót.      Sok időbe telt rájönnöm, hogy a szavai nem azonosak sem a tetteivel, sem a belső világával. Hogy ő nem szereti magát, és így minket sem igen tud, hiába akar.        És én ebbe a háza...

    Fél éve, nyár elején mondtam ki: kilépek. Hosszú évek próbálkozása érett döntéssé. Közöltem a férjemmel, hogy elválok.      Az persze túlzás, hogy közöltem, gyakorlatilag egy ideje már semmit sem tudtam neki mondani. Azért is, mert már régóta válságban volt a házasságunk, ami azt is jelentette, hogy nem tudtunk igazán komoly dolgokról beszélni, másrészt amikor "helyzet" volt, akkor sosem hallgatott végig. Egyébként máskor sem. És folyamatosan átlépte a határaimat, anélkül, hogy észrevettem volna. És manipulált, ugyanígy. Ez volt az egyik oka.        A másik oka az volt, hogy elfogyott az erőm. Annyit raktam bele - mintha lyukas vödörbe próbáltam volna vizet tölteni. A párterápia - halottnak a csók.        A harmadik és legnyomósabb ok, ami miatt úgy döntöttem, nem tudom tovább folytatni, hogy realizáltam, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat, és ő egy nárcisztikus személyiség. És ezen én nem tudok változtatni, ő meg n...